Most megint Sziget van. Ilyenkor óhatatlanul előkerülnek az emlékek – nálam pedig ez egy meglehetősen nagy, 360 fokos emlékhalmot jelent.
A Sziget története 1993-ban kezdődött az Óbudai-szigeten, még Diáksziget néven. Az évek során nevek, színpadok, helyszínek és generációk váltották egymást, a fesztivál pedig egy egyetemistáknak szóló nyári rendezvényből Budapest és Európa egyik legismertebb kulturális és zenei fesztiváljává nőtte ki magát.
Az én történetem a Szigettel húsz éve, 2006-ban kapott egy új dimenziót. Akkor csatlakoztam ahhoz a panorámafotós csapathoz, amely évről évre 360 fokban dokumentálta a fesztivált.
A csapat motorja és lelke Frenyó András volt. Ő találta ki és fogta össze azt a különös vállalkozást, amelyből később a Sziget360 hatalmas panorámaarchívuma lett. András nem egyszerűen fényképezte a Szigetet: hitt abban, hogy egy hely hangulatát úgy is meg lehet őrizni, hogy évekkel később az ember ne csak nézzen egy fényképet, hanem újra körbe is tudjon nézni benne.
2006-ban még senki nem gondolta, hogy egyszer elég lesz elővenni egy telefont a zsebünkből, és néhány másodperc múlva már kész, feldolgozott és publikálható panorámaképünk lehet.
Akkoriban ez egészen másképp működött.
Állványt cipeltünk, halszemoptikával több irányban külön-külön felvételeket készítettünk, aztán jött a képek összerakása, illesztése, retusálása, konvertálása és végül a publikálás.
Mindezt egy fesztivál közepén.
Porban, sárban, tömegben, nappal és éjszaka, koncerteken, sátrakban, színpadok előtt, a Nagyszínpad mögött vagy éppen valahol a Sziget egy eldugott sarkában. És az egészben az volt az egyik legizgalmasabb, hogy nem egy majd egyszer elkészülő archívumnak dolgoztunk: az volt a cél, hogy a panorámák lehetőleg még aznap felkerüljenek az internetre. A világ másik végén valaki néhány órával később már körbenézhetett ugyanott, ahol mi aznap felállítottuk az állványt.
Ma már természetesnek vesszük, hogy egy telefon vagy egy apró 360-as kamera szinte mindent megold helyettünk. Nekem viszont van ebben egy érdekes állandóság.
A panorámáimat ma is lényegében ugyanúgy készítem, mint húsz évvel ezelőtt.
A fényképezőgép váza azóta persze többször lecserélődött, a felbontás, a dinamika, a számítógépek és a feldolgozóprogramok összehasonlíthatatlanul többet tudnak. De az objektív ugyanaz: ma is azzal a 10,5 mm-es halszemoptikával fotózom, amellyel annak idején a Szigeten kezdtem.
Van ebben valami megnyugtató. A technika körülötte húsz év alatt szinte felismerhetetlenné változott, de a kép még mindig ugyanazon az üvegen keresztül érkezik.
Talán ezért is szeretem ennyire ezeket a régi panorámákat. Nemcsak azt mutatják meg, milyen volt a Sziget, hanem egy kicsit azt is, milyen volt a digitális fotózás és az internet húsz évvel ezelőtt. Amikor még maga az is különlegesnek számított, hogy valaki a számítógép előtt ülve körbenézhetett egy fesztiválon, több száz vagy több ezer kilométer távolságból.
András 2023-ban meghalt.
Nehéz úgy végignézni ezeket a képeket, hogy az ember ne gondoljon rá. A Sziget360 nélküle valószínűleg soha nem született volna meg. Ő volt az, aki kitalálta, szervezte, összetartotta a csapatot, és évről évre újra nekivágott annak, hogy 360 fokban megőrizzünk valamit abból, ami néhány nappal később már eltűnik az Óbudai-szigetről.
Most összeszedtem a saját archívumomból több mint 200 Sziget-panorámát.
Koncertek, helyszínek, emberek, installációk, nappalok és éjszakák. Olyan helyek is, amelyek már rég nem léteznek, olyan arcok, amelyekről fogalmunk sincs, merre járnak ma, és olyan pillanatok, amelyek akkor teljesen hétköznapinak tűntek, mára viszont egy korszak dokumentumai lettek.
Közben a Sziget is megváltozott. Mi is megváltoztunk. A fényképezőgépek is megváltoztak.
A 10,5-ös viszont maradt.
Húsz év nagy idő.
A panorámák különös tulajdonsága pedig az, hogy ha megnyitjuk őket, egy pillanatra megint ott állhatunk a közepén.
Körbe lehet nézni.
